28. alkalommal ünnepeltük a Magyar Szabadság Napját a Világfánál, melynek kezdetén Gémesi György polgármester mondott ünnepi beszédet.
Jó estét kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszöntöm Önöket a Magyar Szabadság Napja és a Magyar Szabadságért Díj átadó ünnepsége alkalmából.
Június 19-én hagyta el az utolsó szovjet katona hazánk területét és huszonhét évvel ezelőtt, június 30-án, itt Gödöllőn, ezen a helyen ünnepeltük először, hogy hosszú idő után Magyarország területén nincsenek idegen, megszálló csapatok.
Azóta minden év június utolsó hétvégéjének szombatján ünnepeljük a Magyar Szabadság Napját, amit az Országgyűlés 2001-ben határozatban is megerősített. Az ünnep egyben egy csendes és méltó emlékezés azokra, akik életüket, egzisztenciájukat, családjukat áldozták fel hosszú évszázadokon keresztül a magyar szabadságért.
Az emlékezés egyben zarándoklat is a Velekey József Lajos szobrászművész által „újraalkotott”, a magyar szabadság szimbólumává vált Világfához, ami mintegy összeköti az eget és a földet és képletesen szakrális magasságokba emeli a magyarság szabadságba vetett hitét.
A művész már négy éve sajnos nincs közöttünk, emlékezzünk rá Gárdonyi Géza soraival:
„A szeretetnek melege van a természet hidegében,
világossága van az élet sötétségeiben,
és a szeretetnek ajkai vannak,
amik mosolyognak velünk az örömben,
és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban”.
Az elmúlt közel három évtizedben soha nem nagygyűlésekkel, szónoklatokkal, hanem egy-egy nagyszerű kulturális műsor bemutatásával emlékeztünk a magyar szabadságra.
Idén az ősi mondát felelevenítő Csodaszarvas musicalt mutatja be a Cervinus Teatrum. A Csodaszarvas, ami az újjászületés és a megújulás egyik szimbóluma is.
Sokszor merül fel a kérdés minden vonatkozásban: miként és hogyan lehet, kell megújulni egy ellentmondásokkal, feszültségekkel, bizonytalanságokkal teli, sokszor átláthatatlan, zavaros világban? Hogyan segítheti ezt a megújulást az 1991-ben, vér nélkül ölünkbe hullott magyar szabadság?
Ebben a megújulási folyamatban hogyan tudjuk megőrizni a több mint ezeréves történelmünk értékeit, hogyan tudunk magyarként megmaradni a Kárpát-medencében, és mindemellett versenyképesnek bizonyulni Európában és a világban.
A vár ereje nem a falakban rejtezik, hanem a védők lelkében“ – mondja Dobó István, a több mint százezres török szultáni hadsereg utolsó nagy támadása előtt a néhány ezres kimerült, de elszántan küzdő egri védőnek.
Azt gondolom, Dobó István adja meg a választ. Mert nem a mindenkitől elválasztó „falak“-nak kell egyre szélesebbre és magasabbra épülniük, nem a hatalmas és látványos beruházások fognak megvédeni és versenyképessé tenni minket, nem a kommunikációs műhelyekben legyártott, kommunikációs eszközökkel folyamatosan sulykolt, sokszor ál- és elferdített hírekre alapozott, egyre magasabbra emelt virtuális falak adnak biztonságot. Nem.
Ezek mit sem érnek a „védők“ lelkében rejlő erők nélkül. Ez a lélekben rejlő erő van egyre inkább fogyóban és kimerülőben. Ennek a lélekben rejlő, valódi értékeken nyugvó erőnek a megerősítése és megújulása nélkül egyre inkább védtelenné és kiszolgáltatottá válunk a minket körülvevő világban.
Dobó István tudta, hogy csak így képes visszaverni a hihetetlen túlerőt és maroknyi csapatával kivívni a tiszteletet, amiben nem a félelemkeltés eszközeivel, nem pénzzel és vagyonnal, hanem személyes példájával és hitelességével tudott példát mutatni.
Vajon a mai vezérek milyen példát mutatnak?
Vajon tudják-e, hogy a felhúzott falak az embereket választják el egymástól az ország határain belül, mint egykor az a bizonyos Berlini fal?
Vajon tudják-e, hogy a hazát elhagyó, kivándorló magyarok nagy részét már elvesztették, és tudják-e, hogy a jövő magyar generációjának egy része már nem itthon, hanem Londonban, Berlinben, Párizsban, vagy a világ más részén születik meg.
Tartok tőle, nem tudják, vagy ha valamit sejtenek is belőle, túl könnyen veszik. Pedig eszköz ma elsősorban az ő kezükben van, lenne.
És vannak-e ma Dobó Istvánhoz hasonlítható hazafiak? Vannak-e, akik felismerik azt, hogy a „vár ereje nem a falakban rejtezik, hanem a védők lelkében“? Vannak sokan. Teszik a dolgukat szakértelemmel, tisztességgel, becsülettel. A katedrától a betegágyig, a szolgáltatásokban dolgozóktól a szociális munkásokig, az építőiparban dolgozóktól a takarítókig, sorolhatnám tovább a diplomást és a kétkezi munkást egyaránt.
Tudom, hogy Ők a hétköznapok Dobó Istvánjai. Az ő lelkük tartja össze az országot, az ő lelkük nélkül nincs jövő. Köszönet és megbecsülés érte.
Hiszek abban, hogy a Magyar Szabadság Napja is egyfajta lélek- és hiterősítő sziget itt Gödöllőn.
Hiszek abban, hogy egyre több ilyen sziget van és lesz az országban. Hiszek abban, hogy ezek a kis szigetek egyre inkább egymásra találnak és mint egy lánc, kötnek össze bennünket.
Ez a lánc nem olyan lánc, aminél „fényesebb a kard“, nem olyan lánc, ami megbilincsel, megbénít és rabságban tart, hanem ami összeköt és kapaszkodót ad mindnyájunknak. Egykor a Csodaszarvas utat mutatott nekünk megtalálni a hazát, ahol ma élünk, és összekovácsolta a hét törzset, akik együtt megalapították a magyar nemzetet. Ma újra nagy szükségünk van egy Csodaszarvasra, mely eggyé kovácsol minket és amelynek a segítségével újra egyfelé tarthatunk. Csak így lehetünk ismét erős nemzet.
Isten áldja Magyarországot, Isten áldja Gödöllőt, Isten áldja Önöket!