A járványügyi helyzet ugyan alaposan átírta a hagyományos gödöllői rendezvényeket, ám városunkban így is méltósággal emlékeztünk meg az 1956. október 23-án kirobbant forradalomról és szabadságharcról, illetve annak gödöllői áldozatairól; Balázsovich Andrásról és Kiss Antalról.
A program, mint a korábbi esztendőkben, a Bezsilla-villa kertjében kezdődött, az ottani kopjafánál, ám ezúttal ott a műsor elmaradt. A kegyeletüket leróni óhajtók elhelyzeték koszorúikat, virágaikat, majd elhagyták az egykori rendőrség – 1956-ban kis időre a Nemzetőrség – épületének udvarát. Azt az udvart, ahol 1956. október 25-én Balázsovich Andrást halálra sebzett egy másik magyar ember golyója.
Ünnepi beszédet Bárdy Péter, Gödöllő város alpolgármestere mondott:
„Tisztelt ünneplő gödöllői polgárok! Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm, hogy eljöttek, hogy közösen ünnepeljünk most, az egészségügyi veszélyhelyzet idején is.
Október 23-án hagyományosan a Bezsilla-villa, az egykori rendőrségi épület kertjében tartja Gödöllő város az ünnepi megemlékezést. A biztonságot szem előtt tartva azonban idén itt a főtéren találkozunk.
Ugyanott, ahol 1956. október 25-én késő délután gyülekeztek a gödöllőiek. Ők is valahol itt állhattak, ahol mi most, az épületek persze egy-két kivétellel még nem voltak itt, de 64 évvel korábban itt hallgatták városunk lakói a község hangosbemondóján keresztül Nagy Imre beszédét, amelyben bejelentette a szovjet haderők visszavonásáról szóló tárgyalásokat. A fiatalok a hírre leverték a vörös csillagot a járási tanács faláról, előbb a Petőfi-szoborhoz, majd este 8-9 óra tájban a rendőrség épületéhez mentek, hogy az előző nap őrizetbe vett egyetemisták szabadon bocsátását követeljék. A tömeg átmászott a kerítésen, és elözönlötte a kertet. Békés szándékuk ellenére azonban a rendőrség sorozatot lőtt a gödöllőiek 4-5 száz fős fegyvertelen tömegébe, a 17 éves Balázsovich András pedig életét vesztette.
A Bezsilla-villa, ahol a végzetes lövések eldördültek, így városunkban 1956 jelképévé vált.
Az épületek egy-egy történelmi időszakban betöltött szerepénél azonban még nagyobb szimbolikus ereje van a változásoknak. Annak ahogy évtizedeken átívelően alakul egyes helyek, helyszínek sorsa.
Így van ez az egykori rendőrségi épülettel, a Bezsilla-villával is. A gyönyörű Bauhaus épület, a kor ismert és keresett ügyvédjének villája, mely megtestesítette a két világháború közötti polgári világot, a XX. század legsötétebb évtizedeinek egy terhelt helyszínévé vált. Később tanárképző központ lett, de hosszú ideje üresen, elhagyatottan áll. A ház története azonban még nem zárult le.
Nagy örömünkre szolgál, hogy hosszas tárgyalás után a gödöllői 802. sz. Szent Korona Cserkészcsapat, az ország legnagyobb cserkészcsapata – ha minden jól megy, talán már a közeljövőben – birtokba veheti az épületet. A hányatott sorsú Bezsilla-villát a tulajdonos Magyar Állam szándéka szerint a jövőben fiatalok tölthetik meg élettel. Ha a papírokra az utolsó pecsét is rákerül, a Bezsilla-villában már nem csak a kopjafa és a kertben álló fenyő fog tisztelegni 56 emléke előtt. Cserkészházként újra lélekkel telik meg az épület.
A hely, ahol a 17 éves Balázsovich András életét adta, végül a fiatalok egyik gödöllői központjává válhat.
Ezek a folyamatok jelképezik egy-egy közösség sorsát és az irányt, amerre tart.
***
Gróf Teleki Pál, a máriabesnyői temetőben nyugvó mártírsorsú miniszterelnök, egykori főcserkész egyik vezérgondolata két szóba sűríthető: „Kötelességet keresek”.
Vannak kitüntetett pillanatok a történelemben, amikor a kötelességet nem kell keresnünk, mert szembe jön velünk. Ilyen volt 1956 ősze is. A pesti srácok vagy a gödöllői fiatalok, Balázsovich András, Kiss Antal és barátaik, kortársaik, vagy éppen a Ganz Árammérőgyár munkásai sem mérlegelték, hogy mi is a kötelességük. Számukra egyértelmű volt. Erkölcsi kötelességüknek tekintették, hogy kiálljanak a hazájukért, saját és az eljövendő generációk szabadságáért. Tették, amiről azt érezték, hogy akkor ez a helyes cselekedet.
Nem azt keresték, hogyan tudnak kibújni az alól a kötelesség alól, amit belül éreztek. Nem azt nézték, mit miért nem kell megtenniük, nem azon gondolkodtak, hogy ki lesz az a másvalaki, aki majd helyettük megvédi a hazát. Hősies kiállásukért, mint tudjuk, súlyos árat kellett fizetniük. Voltak, akik életüket adták a szabadságért, mások évekre, évtizedekre börtönbe kerültek, elhagyni kényszerültek hazájukat vagy eltiltották őket hivatásuktól.
Manapság a „nekem minden jár” világát éljük. Divatossá vált, hogy inkább a jogokat keressük, és nem a kötelességeket. Ezekben az időkben kap igazán értelmet a Teleki Pál-i mondat. Ilyenkor kell igazán keresnünk kötelességeinket családi, közösségi, városi és nemzeti szinten is.
Félreértés ne essék. Legyünk büszkék jogainkra, azokra az egyéni és politikai alapjogokra, amik 1956-ban az utcán, a Petőfi Körben, az egyetemeken követelésekként jelentek meg, s amelyek bő három évtizeddel később, 1989-ben, a köztársaság kikiáltásakor és a 89-90-es alkotmányozáskor demokratikus jogokká válhattak. De vállaljuk kötelességeinket is, hiszen a jogokkal szemben mindig kötelességek állnak.
Az 56-os követelésekre építve 1990-ben az Antall-kormány kiépítette a demokratikus intézményrendszert és a jogállami igazságszolgáltatást, a tervgazdaságból piacgazdaságot formált, hazánkat a szovjet érdekszférából az euroatlanti szövetségbe vezette.
A demokratikus döntéshozatal két pilléren nyugodott és nyugszik a mai napig: a szabad országgyűlési és a szabad önkormányzati választásokon. Utóbbinak, a szabad helyi választásoknak a napokban volt a 30. évfordulója.
A 30 évvel ezelőtt elfogadott önkormányzati törvény preambulumában így írtak a rendszerváltó képviselők:
„A […] magyar tanácsrendszer a túlközpontosított […] társadalom- és gazdaságszervezés helyi kiszolgálója volt. A túlzott centralizáció kevés teret adott a helyi önállóságnak. A helyi cselekvések […] irányítói ténylegesen nem a választott testületek, hanem a tanácsi vezetők voltak, akiket felsőbb állami szervek kézivezérléssel kívántak mozgatni, és akik egyben alá voltak rendelve a szintén felülről vezérelt monolitikus állampárt helyi szervezetének is.”
Centralizáció, állampárti irányítás, a helyi képviselők önállóságának teljes hiánya.
Erre a modellre mondtak nemet egyöntetűen a Magyar Országgyűlés tagjai 1990-ben. Ezzel a szemlélettel szemben indította útjára a magyar önkormányzatiságot és a magyar önkormányzati képviselőket is a rendszerváltó Országgyűlés 30 évvel ezelőtt. Azt a kötelességet rótta rájuk, ránk, képviselőkre, hogy – a helyi önrendelkezés visszaállítása jegyében – mindig csakis a helyi közösség érdekeit szem előtt tartva járjunk el. Az eskü már nem a pártnak, hanem a hazának és a településnek szól.
Akkor, 1990-ben a helyi önkormányzatok autonómiájának gondolata egyetértésre talált minden politikai erő körében.
A konzervatív MDF a kommunista diktatúra előtti történeti államigazgatás helyreállítását látta ebben, a szintén kormánypárti KDNP a szubszidiaritás kereszténydemokrata gondolatát, a kisgazdák a vidéki közösségek megerősödését, az akkori liberálisok, az SZDSZ és a Fidesz pedig a túlzott államhatalom korlátozását. Nagyon másképp látták a világot, de abban egyetértettek, hogy Magyarországnak erős önkormányzatokra, önálló, öntudatos helyi közösségekre van szüksége.
Szokták mondani, hogy egy település épp kormánypárti vagy épp ellenzéki, jobboldali vagy baloldali, kék vagy zöld, pöttyös vagy csíkos. Néha még maguk a kritikusok sem tudják, hogy mit is gondoljanak igazán.
Az önkormányzatiság azonban felette áll ezeknek a vitáknak. Kormányok jönnek, mennek, pártok alakulnak és megszűnnek, kormányra jutnak vagy éppen elbuknak. Az önkormányzati gondolat azonban állandó, a felsőbb hatalomtól való mindenkori függetlenség igénye mélyen gyökerezik bennünk, magyarokban. A mindenkori városi vezetésnek ezért úgy kell képviselnie a település érdekeit, ahogy a mindenkori magyar kormánynak kell képviselnie az ország és a nemzet érdekeit. Határozottan, de nem mereven, kompromisszumkészen, de nem megalkuvóan, függetlenül, de nem elvtelenül. A közérdeket a magánérdek és a pártérdek elé helyezve.
3 nappal ezelőtt volt éppen 30 éve, hogy esküt tett Gödöllő első szabadon választott képviselő-testülete. A koronavírus terjedése miatt egy zártkörű ünnepi esten köszöntötte Gémesi György polgármester az összes képviselőt, intézmény- és cégvezetőt, aki az elmúlt 30 évben részt vett Gödöllő város vezetésében. Mindenkit, politikai hovatartozástól, korábbi vitáktól, vélt vagy valós sérelmektől függetlenül. Az 1990-ben megválasztott testület megjelent tagjait a színpadra is hívta, külön köszöntötte. Ott álltak a pódiumon a későbbi lokálpatrióta csapatot alkotó MDF-esek és KDNP-sek, valamint szocialista, liberális és független képviselők. Egymás mellett, egy csapatként, miközben egyikük sem azt figyelte, hogy ki mellett áll éppen. Ünnepeltünk, ünnepeltük a szabadság és Gödöllő szeretetét.
Biztos vagyok benne, hogy nem mindenki ért egyet az elmúlt 30 év minden helyi döntésével. Ilyen ember nincs Gödöllőn, még a 30 éve hivatalban lévő polgármester sem. Ahogy az imént említett ünnepségen ő maga fogalmazott, a több ezer önkormányzati döntésből természetesen volt nem egy olyan, amiről utólag kiderült, hogy rossz döntés volt. Hogyne lett volna ilyen. Azonban minden döntés mögött ott volt a közérdek képviseletéhez szükséges három feltétel: szakmaiság, tisztesség, valamint az a demokratikus legitimáció, amely nem jöhetett volna létre 1956 és 1989 nélkül.
Viták mindig voltak, lesznek is. Éppen 1956-nak köszönhetjük, hogy lehetnek vitáink, hogy nem kell a felülről jövő diktátumokat automatikusan elfogadnunk, elszenvednünk. 56 megtanított minket, hogy álljunk ki magunkért. Hát tegyük ezt mindannyian. Tegyük egyénként másokkal szemben, de tisztelettel, tegyük a városunk nevében és érdekében, és tegyük hazánk képviseletében is Európában és a nagyvilágban. Együtt, mindannyiunkért.
***
Teleki Pál a költségvetés felsőházi vitájában 1940-ben a következőket mondta:
„Sajnos, úgy van, hogy mi magyarok a sorscsapások alatt összetartunk, de azután, ha a sorscsapások megszűnnek, nagyon hamar felszabadítottaknak érezzük magunkat a kötelességek alól, amelyeket [..] az egész világ és [a] felettünk lebegő nehéz sors ránk mért és amely az összetartást kötelességünkké teszi. Bár összetartanánk máskor is!”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hála Istennek, számunkra most nincsenek közvetlenül érzékelhető politikai sorscsapások. Nincsen háború, mint volt 1940-ben, Teleki idején, és nincsen diktatórikus kormányzás, mint volt 1956-ban.
Kötelességeink azonban így is vannak, összetartásra ma is szükségünk lenne.
Őszintén kívánom, kérem és remélem, hogy mi, magyarok és gödöllőiek minden vitánk ellenére is összetartsunk, keressük és vállaljuk kötelességeinket hazánk, településünk és kisebb közösségeink iránt.
Isten éltesse Magyarországot, Isten éltesse a 30 éves, demokratikus Gödöllőt!”
Ezt követően a főtéren fiatalok a „…segítsd meg véreinket…” című műsorukban emlékeztek meg az 56-os eseményekről. Közreműködtek: Bertalan Adrienne, Janurik Tímea, Romány Eszter, Gecse Gábor, Club Színház művészei. A műsort összeállította: Halász Tibor és Halász-Völgyi Katalin.
A műsor másik részében az Urban Verbunk Junior lépett színpadra a „Magyar gyerek gyógyítja…” című produkciójával. Koreográfusok, művészeti igazgatók: Tóth Judit, Moussa Ahmed.
Mindkét helyszínen az Ella Attila karnagy vezényelte Gödöllői Fúvószenekar zenélt.
A megszokottakhoz hűen, az október 23-ai rendezvény a Dózsa György úti temetőben ért véget, ahol megkoszorúzták Kiss Antal és Balázsovich András sírját.